Szemadám György
László Bandy kiállítása elé


László Endre százhalombattai lakos, művésznevén László Bandy ipszolonnal, sokak szerint Bandi bácsi, a legszemüvegesebb és legszeretetreméltóbb ember, tanult matematikus, népművelő és művészet-népszerűsítő, pedagógus, grafikus, festő, doboz-, könyv-, és papírszobrász, egyike azon embereknek, akik itt és most érthetetlen módon derűt sugároznak. Megkockáztatom: kiegyensúlyozottnak, sőt, néha még boldogok is. Nos, ehhez vagy egy kicsit naivnak - mit naivnak! butának! - kell lenni, vagy nagyon bölcsnek. Miután én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy hosszabb időn át heti egy alkalommal együtt vezethettem egy gyermek képzőművészeti műhely egyik csoportját László Bandyval, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy sem ez, sem az...

 

Mert László Bandy rendkívül nagytudású ember, de lehet-e bölcsnek nevezni olyan valakit, aki hetente többször bevonatozik Budapestre, s télen-nyáron csak azért gyűrődik, hogy neveletlen kölykökkel bíbelődve megkeresse a közlekedési költségek másfélszeresét? Én a magyarázatot a szemüvegben találtam meg! Mert egy erős, közelre látó szemüveggel az ember kizárólag csak arra figyelhet, amivel foglalkozik. A vonalra, a színre, a papírra. Vagy éppen arra a gyerekre, aki valamit akar tőlem, vagy szemlátomást valami baja van. És ilyenkor az ember nem látja meg a távolabbi dolgokat: hogy mindez megéri-e, hogy érdemes-e, hogy mit szólnak majd, meg a többi... Félreértés ne essék: László Bandy nem rövidlátó ember, hanem olyan, akinek mindig fontos a pillanat. A koncentráltság. Talán ezért emlékeztet engem a régi kínai festőkre, akik miután hivatalnokságuk nyűgét letették, egy vidéki házacskába vonultak vissza, s ettől kezdve a meditációnak és a kalligráfiának szentelték magukat. Sugárzott belőlük a derű. Nézték a tavaszi holdvilágot, hallgatták a fülemülék dalát, s ha találkoztak egymással, közös művek születtek, nagyokat kacagtak és leitták magukat.

 

László Bandy itt, Százhalombattán él és gyanítom: ugyanilyen belső derű önti el, amikor vonalat húz a papíron, vagy előveszi snitzerét, hogy hihetetlenül aprólékos munkával szobrot faragjon egy papírlapból. Vajon mi a titka? Mármint a szemüvegen kívül... Talán, hogy a világ nem kiszámíthatatlan, nem véletlenszerű események káoszából összeálló massza, és hogy nem átláthatatlan. S hogy egyáltalán nem igaz az állandóan sugallt elv, miszerint minden relatív lenne. László Bandy tudja, hogy van tisztességesen és jól húzott vonal, meg van dilettáns, sőt hazug vonal. Tudja, hogy a szivárvány színeit festve az ember isteni törvényszerűséggel találkozik. Tudja, hogy a papír mit bír el, s hogy az anyagok tulajdonságai a világnak olyan entitásai, amelyek határt szabnak az embernek. Tudja azt is, hogy a gyerekekre nagyon kell figyelni, s hogy az emberek végső soron segítségre és szeretetre szorulnak.

 

Egyszóval László Bandy afféle hívő ember. Képzeljék el, hogy ott ül valaki órákon át egy asztal fölé görnyedve, s parányi papírdarabkákat vág ki a snitzerével egy papírlapból. Talán ilyenkor semmire sem gondol. És talán ezek a legértékesebb pillanatok, amelyekhez csak kevesek jutnak el. Ilyenkor lehet Istenhez a legközelebb. Mint a keringő dervisek, a mantrázó hinduk, vagy a fa alatt meditáló buddhisták. Ha László Bandy papírszobrait térbeli imádságokként próbáljuk szemlélni, talán megértünk valamit abból a derűből, amiről szólni próbáltam...

 

 

Legfrissebb munkák