Kezdetben volt a pont. 

A pont, amely egyszer csak megsokszorozódott és vonallá sűrűsödött. A vonalak egyenesen átvágtak a papír síkján, meg íveket rajzoltak nagy lendülettel vagy kiszámított pontossággal. 

Néha figurákká váltak a papíron, indulatról, szenvedélyről, szenvedésről és extázisról meséltek. Közülük egy-egy alak ránk néz, onnan, az ő síkjából. De legtöbben kerülik a tekintetünket – sokan talán nem is sejtik, hogy meglessük őket. Hiszen olyan helyzetükben láthatók, amely nem a nagy nyilvánosság elé való. Őrjöngenek. Szeretkeznek. Gyűlölködnek. Kínlódnak.

Olykor a vonal jellé válik. Betűket formál, amelyek szavakként vagy szövegtöredékként az alakok mellé rendelődnek, hátteret adnak nekik vagy lüktető ritmust teremtenek, jelentésükkel körbefonják, megerősítik a látható helyzetet vagy kiforgatják az értelmét. Beszélnek; néha pedig halandzsáznak, hablatyolnak, gagyognak. Így is, úgy is mindenképpen elmondanak még valamit.

És ugyanez a vonal, máskor, máshol kilép a síkból, és tereket kezd szervezni. Bonyolult konstrukciókká áll össze, amelyek egymás elé fordulnak, egymásra épülnek vagy egymásba fonódnak – s amelyekbe tekintetünkkel belépve egy folyton változó valóságba kerülünk. Ha mozdulatlanná dermednénk, akkor is játszana velünk a folyton változó fény, a nyomában születő árnyék. De óhatatlanul is felfedezőútra indulunk. Mert vonz, csábít a

felfedezésre, a keresésre az elénk táruló, térbe kilépő, világot teremtő Vonal. Haladunk, s pillanatonként nézőpontot váltunk. Bonyolult, áttekinthetetlen, kusza, vibráló. Káosz. Pontosan konstruált, tudatosan felépített, nyugodt. Rend. Egyszerre érezzük mindkét minőséget, vagy olyan gyorsan váltakoznak a tudatunkban ezek a belső érzetek, mint a vezetékben a váltóáram polaritása és amplitúdója.

László Bandy dobozgrafikáiban, kis „világmodelljeiben” Káoszt és Rendet, elveszést és megtalálást játszik velünk ; és ő az, aki hagyja, hogy személyesebb szféráiba is beleshessünk a figurális munkáin, rajzain, akvarelljein, pasztelljein keresztül. A Vonalnak mindenhol nagyon markáns szerepe van: úgy lüktet, él, vékonyodik, vastagodik, mintha élő organizmus lenne. Míg a dobozgrafikákban az általuk bezárt síkok eltávolításával szinte anyagtalanná válnak ezek a szépen rajzolt vonalak, a figurális grafikákban nagyon is materiálisak. Ezeknek a rajzolt-festett lényeknek az indulatai, vonaglásai, szenvedélyei szinte kézzelfoghatóan a húsban gyökereznek.

„Jó technika – vallotta Bandy a dobozgrafikáról –, más nézőpotokból más és más rendszerekké állnak össze a formák, a vonalak. Hogy továbblépve arra kényszerüljünk, hogy újabb nézőpontokat keressünk, újabb meglepő összefüggéseket fedezzünk fel.” Könnyű hagyni magunkat elveszni a László Bandy alkotta terekben, s úgy botorkálni viszonyrendszereiben, akár egy útvesztőben. A labirintus eredeti szimbolikája szerint az Út, amelyen e különös térbe indulunk, egy kereső mozgás, amely az adódó kanyarulatokat követve talál újabb és újabb látványokra, újabb és újabb nézőpontokra. Pontosan úgy, ahogyan azt a művész a maga által alkotott terekről megállapította.

Mi végre születik a Labirintus? Mi célból? Sohasem öncélú: kanyarulatai végső soron a Középponthoz vezetnek. De a kanyarulatok, s az általuk teremtett új és újabb nézőpontok nélkül nem érthetnénk meg, ami az Út végén vár ránk mint megoldás. Személyes életünkben is vannak pillanatok, amikor egyszerűen képtelenek vagyunk a meglévő tudásunkkal, a régen működtetett nézőpontjainkból rálátni a dolgainkra. Ami tegnap biztonsággal működött, az mára egy átláthatatlan, fenyegető komplexummá változik a tudatunkban. Eluralkodik felettünk a zűrzavar érzése, eltévedünk a viszonyaink bizonytalanná váló rendszerében.

A görög hagyomány szerint a labirintus létrehozása maga a világ megteremtése. Az idők kezdetén, amikor még nem létezett semmi, nem léteztek még a formák sem, csak mindennek a lehetősége, egy ősi istenség érkezett a földre. A magasból egy fegyver adatott neki, egy kétélű bárd, a labrüsz, és azt a parancsot kapta, hogy ezzel barázdálja fel a világot. Ahogyan a sötétségbe vágott a bárddal, új és új utakat nyitott, amelyek lépésről lépésre, lassan megteltek fénnyel. A bárd két éle ugyanis nemcsak a külső sötétséget hasította fel, hanem az istenség saját, belső sötétségét is. Így nemcsak a külső világban, de

ezzel egy időben önmagában, belül is rendet teremtett. A labirintus középpontjához érve a bárd már lánggá, mindent bevilágító fénnyé változott, így a valódi középpontot találta meg: a fényt és önmagát, a világ és önmaga ismeretét, hiszen a kettő nem választható el egymástól. A labirintusoknak, csakúgy mint a szakrális építészet más épületeinek is, az az egyik célja, hogy erre emlékeztesse az életútján botorkáló Embert.

László Bandy dobozgrafikái finomságukban, komplexitásukban olykor már-már papírkatedrálisokra emlékeztetnek; mintha transzcendens világmodellekként is működhetnének. Térkompozíciók, vonalból, fényből. A Mindenség felett végzett meditációk. Míg figurális rajzainak alakjairól maguk a Mindenségben bolyongók jutnak eszünkbe, az olykor eltévedők – éppen azok, akiknek szükségük van arra, hogy emlékeztessék őket a Belső Rendre, a Középpont megtalálásának fontosságára.

Legfrissebb munkák